Iráni nosztalgia – képekkel.
Háromszor jártam Iránban, amely aztán az egyik kedvenc országom lett.
Először 2017-ben, Isztambulból repültem Teheránba. Végigjártam a legismertebb helyeket, Teheránon túl Kasant, Eszfahant, Jazdot, Sirazt és persze az elképesztő Perszepoliszt és környékét a perzsa királysírokkal, és még egy sivatagi kanyar is belefért Khur vidékén. Főleg helyi buszokkal utaztam, de persze a fénypont a hálókocsizás volt Sirazból Teheránba. És a sok személyes találkozás irániakkal.
Aztán 2019-ben, türkmenisztáni túrám végén, egy kis határfolyó hídján gyalogoltam át Iránba, és bejártam az ország északkeleti részét sok megállóval Mashadtól Teheránig, például Neyshabur (Nisapur), Szemnan és a szentnek tartott város, Kóm érintésével.

Legutóbb pedig 2023-ban, a Hongkongból a Keletibe tartó utam Afganisztán és Törökország közötti szakaszán utaztam végig Iránon Mashadtól Teheránon, Reyen, Kazvinon, Zandzsanon, Tabrizon és a Kappadókiára emlékeztető, de annál izgalmasabb, most is élő falun, Kandovanon át az azeri és aztán a török határig, ahol már az iráni oldalról is kirajzolódó Ararát csúcsának látványa fogadott a naplementében.

A három utam során fantasztikus emberekkel találkoztam, csodás és hátborzongató dolgokat láttam, hallottam és tapasztaltam, és – remélem – sikerült kicsit jobban megértenem ennek a lenyűgöző kultúrájú országnak a történelmét, közelmúltját és jelenét.

Sokszor eszembe jut, amiket Teheránban, Tabrizban és másutt hallottam többektől a rendszer működéséről és gyengüléséről, és magam is tapasztaltam, hogy a rendszerellenes tüntetések leverése ellenére egyre csak növekszik a rendszer ellenzéke, és egyre több nő hány fittyet a szigorú ruházkodási előírásokra. 2017 és 2023 között hatalmas, szemmel látható változás volt ezen a téren.
És különösen élénken emlékszem arra, amit 2017-ben, Sirazban mondott nekem valaki arról, hogy attól fél, egy elkerülhetetlenül bekövetkező amerikai beavatkozás Irak sorsára juttathatja, és etnikai alapú feldarabolás áldozatává teheti Iránt. Kevesen tudják, de Irán lakosságának csak mintegy 50-60 százaléka perzsa, közel negyede azeri (jóval több azeri él Iránban, mint Azerbajdzsánban), és rengeteg kurd, lúr, beludzs, arab, türkmén is él az országban. Szóval Irán etnikai szerkezete kicsit emlékeztet az első világháború előtti Magyarországéra…
Bízom benne, hogy hamarosan egy teljesen békés és minél szabadabb országba térhetek vissza.

Nézzétek az instát is: akeletibol

Bom Jesus, Braga, Portugália

Íme az Út Angyala – „Itinerarius”
Rendje: A modern kori Arkangyalok közé tartozik
Fő feladata: Inspirációt, helyszíneket és nyitott szemléletet közvetíteni a világ minden tájára.

Fegyvere: Telefon kamerával felszerelt okoseszköz, nagy tárhellyel. Védjegye: Napszemüveg, laza testtartás, tökéletes szögből lőtt fotók. Különleges képessége: Minden kontinensen képes megtalálni a legjobb kilátópontot, naplementét és kávézót – és mindezt úgy, hogy közben sosem veszti el a GPS-jelét.

Doberdó-Isonzó. Az első világháború híres harctere az olasz fronton, ahol rengeteg magyar szolgált – és halt meg. De mi az a Doberdó? És mi az az Isonzó? És hol vannak pontosan? És hogy néznek ki ma? Régóta szerettem volna eljutni ide.

Az isonzóinak nevezett csaták során, 1915 és 1917 között a támadó olasz hadsereg mintegy 1 millió 100 ezres veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, eltűntek), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig félmillió katonát – jelentős részben magyarokat – veszített itt el.

Mindig is zavart, amikor az első világháború kapcsán rendszerint a nyugati frontról beszélnek, onnan is főleg németek és franciák, németek és britek harcáról. Pedig itt, a magyar határtól párszáz kilométerre, a mai szlovén-olasz határ vidékén többszázezer magyar – és persze osztrák, bosnyák, szlovén, cseh, szlovák, román, ukrán, horvát, a másik oldalon pedig olasz – harcolt és próbált túlélni embertelen körülmények között.

Talán még emlékeztek a Don-kanyarról készített posztjaimra, egy világháborúval későbbről.
Bemásolom a linket: Képek a Don-kanyarból

Most viszont pár kép és történet jön a Doberdói-fennsíkról, Olaszországból.

Nézzétek az instát is: akeletibol

A vonatkozó katonanóta

Hakodate lett az egyik kedvenc japán városom. Északon, Hokkaidó szigetén.

Az előző epizódban láttuk a mindentvivő cseresznyevirágzást Hakodate erődjében.

Most mutatok még pár képet a Hakodate-hegyről, a régi, kikötői városrészről és a reggeli halpiacról.

Nézzétek az instát is: akeletibol

Nagano, az 1998-as téli olimpia helyszíne. Cseresznyevirágzáskor a 7. században létrehozott Zenkō-ji buddhista szentélyben és környékén.

Nézzétek az instát is: akeletibol

A folytatásban hómajmok.
Az előző epizódban Kanazawa.