Doberdó-Isonzó, az első világháború híres harctere
Doberdó-Isonzó. Az első világháború híres harctere az olasz fronton, ahol rengeteg magyar szolgált – és halt meg. De mi az a Doberdó? És mi az az Isonzó? És hol vannak pontosan? És hogy néznek ki ma? Régóta szerettem volna eljutni ide.
Az isonzóinak nevezett csaták során, 1915 és 1917 között a támadó olasz hadsereg mintegy 1 millió 100 ezres veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, eltűntek), az Osztrák-Magyar Monarchia pedig félmillió katonát – jelentős részben magyarokat – veszített itt el.
Mindig is zavart, amikor az első világháború kapcsán rendszerint a nyugati frontról beszélnek, onnan is főleg németek és franciák, németek és britek harcáról. Pedig itt, a magyar határtól párszáz kilométerre, a mai szlovén-olasz határ vidékén többszázezer magyar – és persze osztrák, bosnyák, szlovén, cseh, szlovák, román, ukrán, horvát, a másik oldalon pedig olasz – harcolt és próbált túlélni embertelen körülmények között.
Talán még emlékeztek a Don-kanyarról készített posztjaimra, egy világháborúval későbbről.
Bemásolom a linket: Képek a Don-kanyarból
Most viszont pár kép és történet jön a Doberdói-fennsíkról, Olaszországból.
Nézzétek az instát is: akeletibol
Karsztba vájt lövészárok a Szent Mihály (San Michele) hegyen. Rendkívül véres harcok zajlottak itt 1915 júniusától 1916 augusztusáig. Az olaszok kétszer foglalták el az osztrák-magyar védőktől, mi kétszer vissza. Aztán az olaszok újra. Az osztrák-magyar hadsereg 1916 júniusában harci gázt is bevetett, többezer olasz halálát és sérülését okozva. A borzalmas fegyver ráadásul visszafele is elsült. A szélirány megváltozása miatt sok osztrák-magyar katona is gázmérgezést kapott.
Vissza egy kicsit korábbra. Gorizia – németül Görz, magyarosan Görc – irányából indulunk délnyugat felé. A képen elsőre nincs semmi látnivaló. Dehogynincs! Ez itt szemben a Doberdó-fennsík. Ezért is érdemes a könyvek mellett a terepen is tájékozódni. Így sokkal jobban megértjük, miért volt fontos ennek a fennsíknak a megszerzése, illetve megvédése.
Visintini – a helyi szlovén kisebbség nyelvén Vižintini – faluban magyar kápolna áll.
1918-ban állították magyar katonák. Az elhanyagolt kápolnát – ma is gyakorlatilag egy ház udvarában van – csak 2009-ben újították fel. Sólyom László köztársasági elnök avatta fel. Jobbra – ez nekem különösen tetszett – öt zászló: olasz, EU, magyar, osztrák, szlovén.
Amikor a verduni erődrendszerben jártam – az is elképesztő élmény – igazán megható volt, hogy az egykor többszázezer német és francia életét követelő csata egyik epicentrumában, a Douaumont-erődön ma egymás mellett leng a francia, a német és az EU-s zászló – utóbbi éppen a borzasztó európai vérontások meghaladásának jelképeként.
A kápolna zárva volt, a rácson keresztül fotóztam be. Épp akkor járt ott egy másik magyar család is.
Hogy egyértelmű legyen: az egész fennsíknak – és a doberdói harctérnek – is a nevét kölcsönző Doberdó egy falu. Olaszul – a közeli tóra utalva – Doberdò del Lago, szlovénül pedig Doberdob. Hiába van ma Olaszországban (az első világháború végéig Ausztria volt), a falut ma is túlnyomórészt szlovének lakják. Magyaroknak talán ezt nem kell magyarázni.. Ugye, ha jobban belegondolunk, tényleg elég szlávos a szó. Dober, vagyis jó, a dob pedig itt valószínűleg tölgyet, vagy erdőt jelent.
Doberdói faluháza. Belenagyítva látható, hogy olaszul az olvasható rajta: municipio, szlovénül pedig županstvo. És még valami: egymás mellett, békében EU-s, olasz és szlovén zászló.
De mitől is “del Lago” a Doberdò nevű falu. Van itt egy tó. Nézzük meg!
A kép nem annyira adja vissza, de… A tópartra tartva olasz tüzérségi állások maradványait találjuk. Innen, a tó melletti völgyből is lőtték a fennsíkon védekező osztrák-magyar erőket.
A Doberdó-tó. Nagyon szép, szinte érintetlen környezet.
Szitakötőkkel, halakkal, vízi és ragadozó szárnyasokkal. Betonmentes, tüskeváras hangulat.
Éppen iszonyú mennyiségű kisbéka igyekezett vadul ugrálva a tó felé. Nem volt könnyű kikerülni őket. Meg lefotózni sem. Mutatom is kicsit közelebbről ugyanezt.
Ilyen kisbékák százszámra.
Doberdó falu kocsmája/étterme. Ezek az urak is szlovénül beszélgettek, úgyhogy én is egy egészséges dober dannal köszöntem. Úgy is viszonozták. Bent a tulajdonos felváltva beszélt a vendégekkel olaszul és szlovénül. Még mielőtt továbbmegyünk, nézzük meg a térképet az urak feje felett.
A Doberdó-fennsík. Berajzoltam pár pontot. Lent középen Doberdó falu. Attól dél-délkeletre a tó. Fent San Martino del Carso falu, attól északkeletre a San Michele, vagyis a Szent Mihály-hegy. Még fentebb kékkel az Isonzó – olaszul Isonzo [iszondzo], szlovénül Soča [szocsa] folyó. Itt északkeletről délnyugat felé folyik. Balra két másik helyszín: egy osztrák-magyar katonai temető Foglianóban és a legnagyobb olasz katonai temető – nem tévedés: 100 ezer katona nyughelye – Redipugliában. (Fogliano Redipuglia egy község.) A két utóbbi nem fér bele ebbe a posztba, talán legközelebb. Gorizia egyébként a térképen látható részhez képest északkeletre fekszik. Visintini a magyar kápolnával pedig a Doberdó-San Martino vonaltól keletre, középmagasságban.
San Martino del Carso faluba érkezünk. A falu a Monte San Michele, vagyis a Szent Mihály-hegy alatt fekszik. Itt is magyar nyelvű tábla fogad.
Kis erdei sétát követően megtaláljuk a császári és királyi (tehát a közös hadsereghez tartozó) szegedi 46. gyalogezred emléktábláit. Sajnos nem teljesen hibátlan a szöveg. Itt állt az a harcok során megtépázott eperfa, amely különösen közel került a szegedi katonák szívéhez. 1916-ban Szegedre is szállították. Cserébe 100 évvel később ezt a fát hozták ide Szegedről.
Ez pedig talán száz méterrel odébb a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred emlékműve. (Honvéd, tehát nem közös, császári és királyi, hanem az osztrák-magyar kiegyezés értelmében önállóként kezelt magyar hadsereg része.) A háborúig pár méterre innen állt a falu temploma, ezt azonban a harcok elején az olasz tüzérség szétlőtte. Az emlékműhöz felhasználták a templom köveit. A szegediek és nagyváradiak mellett a temesvári csász. kir. 61. gyalogezred is itt harcolt.
A nagyváradiak emlékművének felirata.
Pár méterre itt is a karsztba vájt lövészárkokat, géppuska- illetve tüzérségi lőállásokat találunk. A karszt erre a vidékre jellemző mészkő. Szlávul kras, olaszul carso. Ugye emlékszünk: a falu neve is San Martino del Carso.
És felérünk a Szent Mihály-hegyre. Monte San Michele. Nem extrém magas a hegy, a legmagasabb csúcsa 275 méteren van. Viszont ebből a képből is látható a jelentősége. Észak-északnyugat felé tekintünk, és alattunk az Isonzó völgye. Mutatom hamarosan a déli kilátást is. Ezekből jól látszik: akié a San Michele, az uralja a vidéket az Isonzótól a tengerig. Nem véletlenül védték ezt a magaslatot minden áron az osztrák-magyar csapatok, és nem véletlenül akarták elfoglalni az olaszok – szintén minden áron. Szó szerint.
Ugyanonnan, kicsit keletebbre nézve. Jól látszik az Isonzó.
Egy magyar emléktábla 1991-ből. Jeszenszky Géza, akkori külügyminiszter nevével.
Tüzérséggel hatalmas területet lehet innen belőni. Főleg, ha az ellenséges tüzérség nem lövi folyamatosan a magaslatot. Lőtte.
Fent egy remek kis múzeum található. Bár a múzeum munkatársa – maga is helyi szlovén – eleinte szabódott, hogy “csak két terem”, valójában nagyon is érdemes bemenni. A 12 eurós jegyben benne van a számos digitális szemléltetőeszközt is felvonultató kiállítás megtekintése, valamint az olaszok által a hegybe vájt olasz kavernába szóló belépő is.
VR-szemüveg. Nagyjából 20 perces, 3d-s filmet láthatunk a háborús mindennapokból. Az első jelenetben éppen magyar katonákat látunk a lövészárokban. A San Michele hegyen és a környéken játszódó jelenetek kellős közepében találhatjuk magunkat, és teljesen körbeforoghatunk. Nem mondanék el mindent, mindenesetre vannak egészen látványos és meglehetősen félelmetes jelenetek is. Az egyetlen hiányosság, hogy nincs magyar nyelvű hang, sem felirat. Mellesleg szívesen megcsinálnám a fordítást, és fel is mondanám.
Egy korabeli, felnagyított fotó a San Michele hegyről, az Isonzó folyó felől.
A múzeum másik munkatársa mutatja a hadszínteret a digitális táblán.
A hegy gyomrában kiépített alagútrendszert (a kavernákat) is megismerhetjük.
A hegyen található Lukachich-kaverna az itt hadosztályparancsnokként működött Somorjai Lukachich Géza nevét viseli. Állapota miatt nem látogatható, de itt virtuálisan bejárható.
Szemben egy oszták-magyar katona (nekem eléggé magyarnak tűnik), aztán egy olasz tiszt, aztán jobbra egy osztrák-magyar tiszt (nekem eléggé osztráknak tűnik). Előttük kavernalátogató sisakok.
Újságok felnagyítva. “Megüzentük Szerbiának a háborut.”
Egy másik digitális táblán végigkövethetjük a hadszíntér állásait az 1915. júniusi olasz támadástól kezdve. Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat a Monarchiának, miután április 26-án a londoni egyezményben az antant támogatásáról biztosította, hogy hadba lépése esetén a Monarchiával (és az Oszmán Birodalommal) szemben kielégítheti területi követeléseit. A gyors felvonulásra alapozó olasz haditerv hamar kudarcot vallott, a frontra szállított osztrák-magyar erők feltartóztatták a támadókat.
Az olaszok aztán iszonyú veszteségek árán, a korábbi részleges sikerek után 1916 augusztusára, a hatodik isonzói csatában foglalták el a San Michelét. Ugyancsak elfoglalták Görcöt, vagyis Goriziát. Ezen a képen az 1917. júniusi állapotot látjuk. Hamarosan döntő fordulat állt be.
1917. október-november. Az északabbról, a mai szlovén Kobarid és Tolmin térségéből indított osztrák-magyar és német (a fiatal Erwin Rommel is ott harcolt) támadás következtében összeomlott az olasz arcvonal, és hatalmas veszteségek mellett, csak mintegy 150 kilométerre nyugatabbra, a Piave folyónál tudták stabilizálni a frontot. Ez volt a tizenkettedik isonzói csata, más néven a caporettói áttörés. (Olaszul Caporetto, szlovénül Kobarid, németül Karfreit.) Innentől egészen a gyászos 1918. november 3-ai padovai fegyverszünetig a front mélyen olasz területen húzódott. Külön magyar tragédia, hogy az osztrák-magyar hadsereg java már november 3. éjféltől szétesett, beszüntette a harcot, és rengetegen megszabadultak a fegyvereiktől, holott a fegyverszünet csak november 4-én 15 órától lépett életbe. Ebben a 15 órában az olaszok százezres nagyságrendben ejtettek osztrák-magyar hadifoglyokat. Jó eséllyel másképp alakul Magyarország sorsa, ha akkor szervezetten sikerül hazahozni pártízezer magyar katonát.
Olasz tábori ásó és csákány, osztrák-magyar buzogány. A háború szörnyűségeihez tartozott, hogy a közelharcot ilyen eszközökkel is vívták.
Az olaszok által épített kaverna megtekinthető. Sisakban.
Ezt a hatodik isonzói csata után építették ki. Vezetési pont, fegyver- és lőszerraktárak, tüzérségi állások voltak itt.
Az olasz tüzérség 149 milliméteres ágyúi kelet felé néztek, onnan várva az osztrák-magyar ellentámadást. Mint tudjuk, nem onnan, hanem északabbról jött a caporettói áttörés.
Kicsit lejjebb a hegyoldalban. Lövészárkok. El lehet képzelni, milyen lehetett kivájni ezeket. A háború kezdetén nem voltak védőállások, így az olasz tüzérségi támadások ellen minimális védelemmel sem nagyon rendelkeztek az osztrák-magyar erők.
Egy másik szög.
A San Michele csúcsán. A becsapódó lövedékeket itt nem tompította vastag földréteg, hiszen itt olyan nem volt. Ezért a repeszek és a légnyomás mellett a szétrobbantott kőtörmelék is életveszélyt jelentett.
A múzeum telefonos appjával leolvasható kódok mikrotörténeteket indítanak el. Itt például két magyar katona mesél a Lukachich-kavernánál. Sajnos nálam a hang egyáltalán nem működött. Kell még csiszolni a rendszeren. Mindenesetre jó elképzelés.
A múzeum telefonos appjával leolvasható kódok mikrotörténeteket indítanak el. Itt például két magyar katona mesél a Lukachich-kavernánál. Sajnos nálam a hang egyáltalán nem működött. Kell még csiszolni a rendszeren. Mindenesetre jó elképzelés.
Kiérünk a hegy déli oldalára. De mi az a kék csík a távolban? Igen, az ott az Adria.
Kicsit ráközelítve. Szóval jól látszik: az Isonzó völgyétől a tengerig ellenőrizte a vidéket a Szent Mihály-hegy, vagyis a Monte San Michele.
Pár lépés, és felérünk a csúcsra.
Emléktábla olasz szöveggel, magyar koszorúkkal. Szép.
EZEKEN A HEGYCSÚCSOKON
OLASZOK ÉS MAGYAROK
HŐSKÉNT HARCOLVA
A HALÁLBAN TESTVÉRRÉ VÁLTAK
1915. JÚLIUS – 1916. AUGUSZTUS
Búcsúzóul: Gorizia, az Isonzó és hídja.