Azt hiszem, most értettem meg az azeri és örményt Trianont
Az azeri Trianont az örmények Trianonja, sokadik nemzeti katasztrófája követi. Öt éve jártam Karabahban. Pár kép és egy hosszú történet következik.
– Ha Sztepanakert nem él, nagyon hamar elveszítjük.
– Mindenki elmegy. Ki akarna a törökök alatt élni?
– Arcah nincs többé!
Az idézet egyik örmény barátom közösségimédia-oldaláról származik. A „törökök” az azerbajdzsániak közkeletű, politikailag nem korrekt megnevezése Örményországban, Arcah Karabah örmény neve. Sztepanakert (oroszosan Sztyepanakert, azeriül Xankəndi, az utóbbi magyarosan Hankendi) pedig a terület fővárosa.
És sorra jönnek a szívfacsaró képek a Karabahot tömegesen elhagyó örmények autókonvojairól. Kiásott sírokról, amelyekből Örményországba viszik a szeretteik hamvait. Templomaiktól búcsúzó hívekről. Házakról, amelyeket inkább felgyújtanak, mintsem hogy azerbajdzsáni kézre jussanak, amikor a következő napokban az örmény katonák ki-, az azeriek pedig bevonulnak. Összhangban a két ország vezetői és Putyin orosz elnök által aláírt egyezménnyel.
Azeri ismerősöm ezzel párhuzamosan arról számol be, hogy egyrészt boldogok, hiszen felszabadították őseik földjét, ahonnan az örmények 1994-ben elűzték őket, és nincs szükség arra, hogy még több fiatal váljék mártírrá (a muszlimok az arab sahid szót használják erre, azeriül şəhid). Másrészt viszont csalódottak, mert a megállapodásban „benne van az oroszok keze”, így azeri területen békefenntartóknak nevezett orosz csapatok fognak állomásozni. A most felgyújtott házakban, illetve azokon a településeken pedig 1994-ig azeriek laktak.
Már ennyiből is látszik, mennyire bonyolult a helyzet, és milyen mélyen gyökereznek az ellentétek. Kölcsönös sérelmek, igazságtalanságok, tömeggyilkosságok. Amikor az egyik fél sérelmére mindig a saját sérelmével tud válaszolni a másik. Az etnikai viszonyok gyökeres megváltozását a történelemben ritkán követi tartós, békés együttélés.
Azt azért rögtön tisztázzuk: bármi is történt a múltban, az nem indokolhat most semmiféle vandalizmust, pusztítást, erőszakot.
Mi történik?
A 2020. november 10-én 0 órakor életbe lépett fegyverszüneti egyezmény (sajtó egy része pongyolán békemegállapodásnak írja, pedig erről szó sincs) értelmében az Arcahi Köztársaságnak, vagyis a lényegében senki által – még Örményország által sem – elismert karabahi örmény államnak az eddigi formájában vége.
A Hegyi-Karabahot körülvevő korábbi „biztonsági övezet” – vagyis az örmények által megszállt azeri járások – és Hegyi-Karabah egy része is visszakerül Azerbajdzsánhoz. A maradék terület biztonságát és Örményországgal való összeköttetését a következő öt évben a most villámgyorsan bevonult 1960 orosz katona fogja szavatolni. És semmi más.
A területet most tömegesen hagyják el az örmények. Mások nem is nagyon tudják, ugyanis 1988 és 1994 között – az akkori háború következtében – a teljes azeri lakosság, mintegy 600 ezer ember menekült el az örmény kézre került területekről (miközben 230 ezer örmény menekült el Azerbajdzsánból, részben éppen ide, Karabahba). Karabah lakossága a mostani háború előtt nagyjából 150 ezer fő volt, remélhetőleg sokan visszatérnek közülük. Arra mindenesetre nem lehet számítani, hogy Hegyi-Karabah gyakorlatilag orosz protektorátussá váló, azeri területekkel körbevett maradéka túl vonzó lakóhely lesz az örmények számára. A most újra azeri ellenőrzés alá kerülő területekre történő örmény visszatérés pedig reménytelennek tűnik, ahogy az volt korábban az azeri menekültek számára is.
És ahogy például a szerbek sem költöztek vissza tömegesen Koszovóba. Miért tették volna?
Háború
Amerikai elnökválasztás és világjárvány. Ezek a témák foglalkoztatták a nemzetközi közvéleményt, amikor 2020. szeptember 27-én a testvérinek tekintett Törökország által tanácsadókkal, korszerű fegyverekkel és Szíriából átdobott zsoldosokkal is megtámogatott, izraeli haditechnikával is rendelkező Azerbajdzsán támadást indított, hogy visszafoglalja az 1991-1994-es háborúban elveszített területeit.
A huszadik századi haditechnikánál megrekedt örmény erőket láthatóan felkészületlenül érte a nyomasztó azeri fölény, amely mindenekelőtt a nagy hatékonysággal alkalmazott katonai drónoknak, különösen a beszédes nevű Bayraktar TB2 török gyártmányú pilóta nélküli légi harcjárműnek (UCAV) volt köszönhető.
Az információs háború részeként az azeri hadügy folyamatosan közölt meglehetősen durva felvételeket az interneten, amelyeken drónok semmisítenek meg örmény tankokat és más harci járműveket, légvédelmi és tüzérségi lövegeket, gyalogsági harcálláspontokat. Bár az örmények eleinte szintén hírt adtak azeri harcjárművek kilövéséről, és tagadták az azeri sikereket, a harcok vége felé tőlük már inkább csak a „visszavertük a támadásokat”, „a harcot folytatjuk” jellegű üzenetek érkeztek.
A fegyverszünet napján, 2020. november 10-én Arcah (Hegyi-Karabah) elnöke, Arajik Harutjunjan is elismerte, hogy a stratégiai és lélektani szempontból is kiemelkedő fontosságú Susa feletti ellenőrzést már november 5-én elveszítették, november 7-én pedig már teljesen azeri kézre került a város. Pedig még 9-én is arról beszéltek az örmények, hogy folynak a harcok Susáért. Harutjunjan arról is szólt, hogy az egyre csökkenő morállal bíró, kimerült alakulatok 43 napot töltöttek a fronton, váltás nélkül, a koronavírustól és hasmenéstől is gyötörve. Ráadásul az utolsó napokban olyan drónok jelentek meg, amelyek ellen végképp képtelenek voltak védekezni. A fegyverszünet elkerülhetetlen volt, különben napokon belül egész Arcahot elveszítik. Ebben biztosan igaza volt.
Fegyverszünet
Azeri nézőpontból a mostani helyzet úgy fest, hogy többezres veszteség árán nagy győzelmet arattak, viszont Azerbajdzsán nemzetközileg elismert területén oroszok fognak állomásozni, és örmény kézen marad Karabah jelentős része. Örmény oldalról pedig úgy, hogy szinte mindent elveszítettek, amit a korábbi véres háborúban elértek. Sok örmény pedig egyenesen úgy látja, hogy a 2018-ban egy miniforradalom útján hatalomra került, Oroszország helyett a nyugat felé forduló Nikol Pasinjan vezette kormány eljátszotta, feladta Arcahot, és a „törökök” bevonulnak az ősi örmény területre. Mindezt azok után, hogy 2400 örmény halt meg a háborúban, a hadsereg felszerelése pedig jórészt megsemmisült.
A megállapodás értelmében az azeriek megtartják az összes általuk elfoglalt területet, Susával az élen, hozzá – egy puskalövés nélkül – december 1-ig megkapják a Hegyi-Karabah körüli, az előző háború óta örmény megszállás alatt lévő járásokat. Arcah közepén, Sztepanakert központtal pedig egy kis, katonailag nehezen védhető terület marad csak, ahova nem vonul be az azeri hadsereg.
Az azeriek által elfoglalt Susa (azeriül Şuşa, örményül Շուշի, vagyis Susi) Sztepanakerttől légvonalban mindössze 5 kilométerre fekszik, ráadásul egy magaslaton, a Sztepanakertet a lacsini korridoron keresztül Örményországgal összekötő út mentén. Az előző háborúban nagy szerepet játszott, hogy a magaslaton lévő Susából remekül be lehet lőni Sztepanakertet és az utat. Nem véletlen, hogy a mostani háború éppen Susa elfoglalásával ért véget. És az sem véletlen, hogy a tűzszüneti megállapodás egyik eleme egy olyan új út építése, amely Susa megkerülésével köti össze Sztepanakertet Örményországgal.
A megállapodás nem rendelkezik Hegyi-Karabah státuszáról, tehát az nemzetközi jogi értelemben egyértelműen Azerbajdzsán része továbbra is. (A győzelem utáni televíziós beszédében Aliyev azeri elnök éppen ezt dörgölte hahotázva Pasinjan örmény miniszterelnök orra alá.)
Sokáig nem volt egyértelmű, mi az oroszok célja, és miért nézik végig látszólag ölbe tett kézzel, hogy Azerbajdzsánon keresztül az őt támogató Törökország ennyire megerősödik a régióban. A fegyverszünet azonban sok szempontból választ adott a kérdésekre: Moszkvában továbbra is nagy sakkjátékosok ülnek. (Gondolom, senki nem feltételezi, hogy egy tűzszüneti megállapodás és egy bevonulási-megszállási terv kidolgozása párórás munka lenne.)
Törökország regionális befolyásának erősödése elkerülhetetlennek tűnik, ehhez képest mégis megkerülhetetlenné tették magukat az oroszok a régióban. Sőt biztosították, hogy a törököknek ne legyen lényegi szerepük a tűzszünet fenntartásában. Az orosz katonák immár ott vannak Azerbajdzsánban is, a Grúzián keresztül nyugat felé tartó olaj- és gázvezetékek közvetlen közelében. És ők ellenőrzik a lacsini korridort is, amely összeköttetést biztosít Hegyi-Karabah és Örményország között.
A Törökországból az Azerbajdzsánhoz tartozó nahicseváni exklávén át Bakuig és így a Kaszpi-tengerig tartó, a következő években felfejlesztendő közlekedési folyosó legkritikusabb pontja, az iráni határ menti örmény szakasz szintén orosz ellenőrzés alatt lesz. Ez utóbbi lehet a fő garancia arra, hogy az azeriek öt év múlva ne mondják fel az egész megállapodást. Az biztos, hogy Örményország és a maradék Arcah számára egyenesen létkérdés az orosz jelenlét.
(Külön elemzést érdemelne Irán megváltozott helyzete. Az izraeli haditechnika megjelenése Azerbajdzsánban, a meghosszabbodott azeri-iráni határ és az orosz jelenlét megerősödése közvetlenül a határainál egészen új dimenzió. Fontos körülmény, hogy Iránban a becslések szerint 12-20 millió azeri él, több, mint a tízmilliós Azerbajdzsánban!)
Oroszország emellett – Grúzia és Ukrajna után – Örményországon is demonstrálta a Putyin-doktrína működését: a volt Szovjetunió területén nem érdemes a nyugat felé fordulással kacérkodni; aki így tesz, az hamar területeket fog veszíteni, és politikai káoszba süllyed.
Az USA, az EU, a nemzetközi szervezetek – a tárgyalóasztal közelébe sem jutottak.
Az örmények pedig a számukra katasztrofális huszadik század után a huszonegyedikben is súlyos csapást kénytelenek elviselni.
(A következő kép alatt a történelmi háttérről írok. Mitől lehet Karabah az azeriek és az örmények Erdélye? Mit neveznek egyáltalán Karabahnak? Perzsák, türkök, oroszok. Csak fanatikusoknak!)
Az előző részek tartalmából – Karabah története
Nehéz belekezdeni Karabah történetének még nagyon leegyszerűsített felvázolásába is. Természetes, hogy egész máshogy látják az örmények és az azeriek. Nem nehéz ezt elképzelni, ha belegondolunk, mit tud, mit gondol Erdélyről, mit érez Erdéllyel kapcsolatban egy győri magyar és egy konstancai román, vagy éppen egy hátszegi román és egy csíki székely. Pláne, hogy hogy vélekedtek ezekről Trianon után közvetlenül. (És mit tud minderről egy amerikai, francia vagy éppen brazil.)
A trianonos hasonlat nem véletlen. Karabah bizonyos szempontból „Erdély” az örményeknek és az azerieknek is. Mindkét nép identitásában, történelmi tudatában meghatározó szerepet játszik a terület. Azeri szemszögből örmény többségű területek „mögött” lakott évszázadok óta sok azeri, örmény szempontból azeri többségű területek „mögött” lakott ősidők óta sok örmény.
Azerbajdzsánt járva – sok helyen jártam vidéken is – mindenhol „Nagy-Azerbajdzsán”, vagyis a Karabahot is magában foglaló ország képe köszön vissza. Posztereken, emlékműveken, mindenhol. Nagyjából úgy, mint az 1920-as, 1930-as évek Magyarországán Nagy-Magyarország és a „Nem! Nem! Soha!” fogadalom.
Az azeriek a Szovjetunió felbomlása után, 1994-ben veszítették el „Erdélyüket”, vagyis Hegyi-Karabahot és az azt körbevevő, túlnyomórészt azeri lakosságú területeket, amelyeket szintén megszállt az akkor győztes örmény-arcahi hadsereg. A többszázezer menekült a „csonka” Azerbajdzsánban talált új otthont magának, ahogy például az elmenekült erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok tömege is a román, csehszlovák, délszláv bevonulás(ok) után Magyarországon. Azóta napi szinten meghatározó téma Azerbajdzsánban az elveszített területek visszaszerzése, ahogy Magyarországon is az volt a két világháború között.
A most vesztes örmények pedig most élnek át – újra – egy Trianonhoz hasonlítható katasztrófát.
Mi az a Karabah?
Mielőtt visszatekintenénk a terület történelmére, egy fontos distinkció: Karabah és Hegyi-Karabah nem ugyanaz. Bár az elnevezések különbségéből ennek evidensnek kéne lennie, sokszor úgy tűnik: egyáltalán nem az. Pedig éppen ebből a különbözőségből fakad, hogy valahol mindenkinek igaza van.
Az azeriek ugyanis azt mondhatják, hogy az 1994-ben véget ért előző háború előtt azeri többségű volt Karabah, az örmények pedig azt, hogy örmény többségű volt Hegyi-Karabah. És mindkettő stimmel is. Ahogy román többségű Erdély, de magyar többségű Székelyföld.
A Karabah név a legáltalánosabb nézet szerint a türk kara = fekete és a perzsa bah (bagh) = kert szavak összetétele. Ez az elnevezés az 1230-as években bekövetkezett mongol hódítás óta használatos a mai Örményország déli és Azerbajdzsán nyugati részére.
Tehát történelmi, tág értelemben Karabah Dél-Örményországot is magában foglalja. Szűkebb értelemben a mai Örményországtól keletre levő, eddig örmény ellenőrzés alatt állt területekre érthető. Hegyi-Karabah pedig tágabb értelemben Karabah hegyes része, szűkebb értelemben ebből az, ahol 1923-ban megszervezték a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet. Most pedig egy még szűkebb jelentését fogjuk megtanulni. De erről bővebben később. (Igen, bonyolult. De gondoljunk bele, hogy Erdély definíciója sem egyértelmű. Ma általában az összes Magyarországtól Romániához került területet nevezik Erdélynek, hozzáadva a kelet-magyarországi, máramarosi, temesközi részeket is. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna.)
Örmények, türkök, perzsák és oroszok
Ez a terület már sokkal korábban, a Kr.e. 2. (más források szerint 4.) században az ókori Nagy-Örményország része lett. Itt szervezték meg Arcah tartományt, innen ered Karabah ma is használatos örmény neve.
A későbbi évszázadok folyamatos háborúi, a perzsa, arab, aztán török és mongol támadások elől egyre több örmény menekült el. Részben messzi tájakra (például éppen Erdélybe), részben pedig a jobban védhető, hegyes területekre, vagyis – ahogy ma ismerjük – Hegyi-Karabahba.
A mai törökök és azeriek ősei, a türk nyelvű oguzok, magyarosan úzok a 11. századtól, tehát az első magyar királyok idejében érkeztek a térségbe, ahol fokozatosan többségbe kerültek.
Az örmény, keresztény államalakulatok pedig függésbe kerültek, illetve felbomlottak. A helyüket muzulmán, türk dominanciájú, többnyire perzsa fennhatóság alatt álló tartományok, államok vették át. Ilyen volt az 1748-tól fennállt Karabahi Kánság is. Miután a terjeszkedő oroszok legyőzték a perzsákat, az 1813-as gulisztáni béke következtében a terület az Orosz Birodalom része lett.
Az 1820-as, 1830-as évek orosz statisztikái szerint Karabah egészében mintegy 90 százalék volt a muszlim lakosság, a hegyi Karabahban viszont pont fordítva, 90 százalék feletti volt az örmény. A korábbi évtizedekben elmenekült örmények – az orosz kormányzat által támogatott – visszatérése és a muszlimok kivándorlása miatt nőtt a keresztények aránya, így 1845-ben Karabah egészében nagyjából egyharmadra jöttek fel az örmények. Érdekesség, hogy ekkoriban a helyi, türk nyelven beszélő muszlimokat, akiket ma azerbajdzsánoknak vagy röviden azerieknek nevezünk, az oroszok akkor tatárnak, vagy kaukázusi tatárnak hívták.
A 20. század elejére az etnikai-vallási konfliktusok véres összecsapásokhoz, pogromokhoz, tömeggyilkosságokhoz vezettek. (Ez az írás nem erről szól, de fontos megemlíteni, hogy ekkoriban, 1915-től kezdődően bontakozott ki az örmények másik nagy tragédiája, a törökországi örmények jelentős részének elűzése, meggyilkolása is.) Az első világháború és az Orosz Birodalom összeomlása, az orosz katonaság távozása (és a törökök, majd a britek megjelenése) után nyílt örmény-azeri háború alakult ki, amelyet több helyen brutális tömegmészárlások kísértek. Bakuban 1918. márciusban 3-12 ezer azerit, szeptemberben pedig 10-30 ezer örményt mészároltak le (a becslések jelentősen eltérnek egymástól). 1920 márciusában Karabah akkori fővárosa, Susa örmény részét elpusztították a muszlimok, 500 és 20 ezer közötti örményt gyilkoltak meg, a többiek pedig elmenekültek.
Szovjet idők
1920 áprilisára végül az egész területet elfoglalták a bolsevikok, és létrehozták az Azerbajdzsán Szovjet Szocialista Köztársaságot és az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságot. Az örmény többségű Hegyi-Karabah és az azt körülvevő, azeri többségű területek – az akkor nemzetiségi népbiztos, Sztálin nyomására és egyes korábbi ígéretekkel szemben – az Azerbajdzsán SzSzK részévé váltak.
Ezek a bolsevik hatalom által megrajzolt határok a mai, nemzetközileg elfogadott határok is. Így alakult ki mára az a bizarrnak tűnő helyzet, hogy a nemzetközi jog a Kaukázusban a Sztálin által megrajzolt határokat védi.
Hegyi-Karabah örmény többségű részeiből 1923-ban alakították ki a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet (oroszul Нагорно-Карабахская автономная область), ahol a lakosság 94 százalékát tették ki az örmények. (Nem számítva a nagy számú azeri nomádot, akik nyaranta állataikkal együtt vándoroltak fel a hegyekbe.) 1987-re a hivatalos adatok szerint 77 százalékra csökkent az örmények aránya.)
A következő évtizedekben az örmények újabb és újabb akciókkal, tüntetésekkel követelték Örményország és Hegyi-Karabah egyesítését. Ugyan a kettő területe nem volt határos, de hasonló példáért egyáltalán nem kellett volna messzire menni. Csak a szomszédba. Azerbajdzsán része ugyanis egy másik autonóm terület, a Törökországgal határos Nahicseván, amelyet éppen Örményország választ el a többi azeri területtől. (És ahonnan a száz éve még 40 százalékos örmény kisebbség mára teljesen eltűnt.) Nem véletlen, hogy a mostani háborút lezáró egyezmény sarkalatos pontja a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán többi része közötti közlekedési folyosó biztosítása – örmény területen keresztül.
1988-1994: etnikai feszültségek és háború
Az 1980-as évek végén a recsegő-ropogó Szovjetunióban új erőre kapott az örmény nemzeti mozgalom, és egyre hangosabban kezdték követelni Hegyi-Karabah Örményországhoz csatolását. 1988 februárjában a Hegyi-Karabahi Autonóm Terület parlamentje kérte, hogy a terület kerüljön át Azerbajdzsántól Örményországhoz.
A felerősödő etnikai feszültség újra pogromokhoz vezetett. Még 1988 februárjában több azerit is meggyilkoltak Hegyi-Karabahban, aztán az azeri fővároshoz, Bakuhoz közeli Szumgaitban hivatalosan 32, örmény források szerint kétszáznál több örményt gyilkoltak meg azeriek, a város örmény lakossága elmenekült. Hasonló örményellenes események történtek ugyanabban az évben Kirovabadban (a mai Gandzsában, azeriul Gəncə), aztán 1990-ben Bakuban is. Azerbajdzsán szerint ezekben az években többszáz azerit öltek meg örmények Karabahban.
1991 szeptemberében kikiáltották a Hegyi-Karabahi Köztársaságot, 1991. december 10-én pedig az örmény többség az azeriek által bojkottált népszavazáson erősítette meg, hogy el kívánja hagyni Azerbajdzsánt. A karabahi örmények nemzeti önrendelkezéshez fűződő jogát viszont más országok nem ismerték el, elismerték viszont a Szovjetunió felbomlásával függetlenné váló Azerbajdzsán határait.
1992-ben történt az azeri közgondolkodásban meghatározó és gyakran hivatkozott tragédia, a nyugati közvéleményben mégis kevéssé ismert hodzsali mészárlás, amikor a hegyi-karabahi Hodzsali településen az azeri források szerint 613 (más források szerint legalább 161) civilt mészároltak le örmény és más nemzetiségű katonák. Azerbajdzsánban sok helyütt emlékművek, táblák, poszterek emlékeztetnek erre a vérontásra.
Ezt követően, 1992 májusában foglalták el az örmények az azeriek legfontosabb hegyi-karabahi városát, Susát, ahonnan addig rendszeresen lőtték az örmény lakosságú fővárost, Sztepanakertet. (A két „főváros” már 1988-ban elűzte a másik oldalhoz tartozó kisebbségét.) Az örmények innentől fogva fokozatosan felülkerekedtek, Azerbajdzsán pedig képtelen volt ellenállni. Ebben szerepet játszott az oroszok támogatása, és egyesek szerint az is, hogy az afganisztáni háborúban a szovjet hadsereg inkább támaszkodott a keresztény örmény katonákra, mint a muzulmánokra, így az előbbiek katonailag képzettebbek voltak.
Miután az örmények már nemcsak Hegyi-Karabah majd’ egészét ellenőrizték, hanem a környező azeri járások elfoglalásával „biztonsági övezetet” is kialakítottak körülötte, a helyzet azzal fenyegetett, hogy Azerbajdzsán szívébe támadnak. Végül 1994 májusában – az EBESZ közvetítésével – aláírták a fegyverszünetet, ami teljes örmény győzelmet jelentett.
Nehéz nem összevetni Hegyi-Karabah helyzetét Koszovóéval. Míg az albánok nemzeti önrendelkezését elismerte a nemzetközi közösség, sőt a világ országainak több mint fele Koszovó önálló államiságát is, Hegyi-Karabah és az ott lakó örmények ezt soha nem érték el. Ha az örmények helyzetét nem az albánokéhoz, hanem éppenhogy a szerbekéhez hasonlítjuk, akkor most azt mondhatnánk, hogy ahogy Koszovóban szerb templomok váltak elhagyatottá, most Karabahban lesznek elhagyatott örmény templomok. Ahogy Koszovóból, a szerbek ősi földjéről sok szerb távozott Szerbiába, most Karabahból, az örmények ősi földjéről távozik sok örmény Örményországba.
Mindkét megközelítéshez képest különbség azonban, hogy az örmények (részben vagy egészben) hét környező azeri járást is elfoglaltak Hegyi-Karabahon kívül, ahonnan a teljes azeri lakosság elmenekült. Az ENSZ biztonsági tanácsa 1993-ban négy határozatban is követelte a megszállt azeri területek kiürítését. Az örmények az 1988-1994-es háborúban – ha lehet ilyet mondani – túlnyerték magukat. Számukra nem volt elfogadható a területek feladása és az azeri lakosság visszatérése, az azeriek számára pedig semmi, ami Azerbajdzsán területi egységének megbontását jelentette volna. Ez pedig békés eszközökkel feloldhatatlan ellentétnek bizonyult.
26 év Arcah
Ahogy láttuk, Hegyi-Karabahból és az örmények által elfoglalt többi azeri területről gyakorlatilag a teljes azeri népesség elmenekült, és nem lehet azt állítani, hogy az örmények igyekeztek volna megállítani ezt a folyamatot. A „biztonsági övezetben” lévő, korábban szinte teljesen azeriek által lakott települések jórészt romokban álltak. Az azeriek különös sérelme, hogy – bár az utóbbi években volt példa mecsetfelújításra is – sok mecset lepusztult, üresen állt, némelyikükben elbeszélések szerint egyenesen állatokat tartottak. (Most remélhetőleg nem hasonló fog történni az örmény templomokkal.)
Hiába jött azonban létre a területileg Örményországgal összefüggő, kizárólag örmény lakosságú Arcah, vagyis az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság, oda csak kis számú örmény érkezett, a terület ritkán lakott, elmaradott, szegény térség maradt. A fiatalok betelepülési kedvét valószínűleg a folyamatos háborús fenyegetés sem növelte.
A következő 26 évben mindkét oldalról számos katona halt meg a határvillongások során, nyílt háború azonban nem tört ki. A 2000-es években viszont gyökeresen eltolódtak az erőviszonyok az olajban gazdag, a mindössze hárommilliós Örményországnál több mint háromszor nagyobb lakosságú, állandó revansvágyban égő és fegyverkező Azerbajdzsán javára.
A folytatást ismerjük.
(A mostani háború és a kialakult helyzet bemutatása a poszt elején olvasható.)
Bal alul a tágabb térség áttekintő térképe. A színes részek voltak eddig örmény ellenőrzés alatt.
A sötétkék az ebből a mostani háború alatt Azerbajdzsán által elfoglalt területek, a világosabb kékek pedig az örmények által december 1-ig kiürítendő járások. A piros terület marad meg örmény-karabahi (arcahi) ellenőrzés alatt. Ezekre a területekre vonultak most be az orosz csapatok. Figyeljük meg balra a kis piros farkincát: az a lacsini korridor, amely összeköttetést biztosít Örményország és Hegyi-Karabah között.
Jól látható, mennyire közel van az örmény Sztepanakert és az azeri Susa.
Visszaugrunk az időben és a térben is. 2015-ben mentem be Örményországból Karabahba. Ez még nem Karabah.
Ez már Karabah, Sztepenakert. Kézműves installáció régi szovjet rubelekből, örmény karabahi (arcahi) zászlóval. Ez itt a külügyminisztérium. Ide kellett bejönni vízumért. Egy későbbi képen megmutatom.
A város 1923-ban, Sztepan Saumian, 1918-ban kivégzett örmény kommunistáról kapta a nevét. Ebből is kitűnik, hogy Sztyepanakertnek csak akkor nevezzük a várost, ha ezt kimondottan oroszosan szeretnénk megtenni. Az örmény kiejtésben nincs ty betű. Az itt állt település középkori örmény neve Vararakn (gyors forrás) volt, a 19. század közepétől pedig a türk-azeri Xankəndi (Hankendi, magyarul kb. kánfalva) néven volt ismert.
A képen a sárga gázvezeték alatti fal a lényeg. Szovjet rendszámtáblákkal rakták ki.
Örményország a világ első keresztény állama. 301-ben lett államvallás a kereszténység. A Római Birodalomban ez csak 380-ban történt meg. Innen most kivonulnak az örmények.
Örmény emlékmű, amely Susi (azeriül Susa) 1992-es elfoglalására emlékeztet.
Balra Sztepanakert (azeriül Hankendi), jobbra Susa. Innen is jól látszik, milyen stratégiai jelentősége van annak, kinek a kezén van a magaslaton fekvő Susa. Innen lőtték a légvonalban mindössze 5 km-re fekvő Sztepanakertet az azeriek. A mostani, 2020-es háború végét Susa azeri elfoglalása jelentette. Nem tudom, egész pontosan hol húzódik most a fegyverszüneti határ. Lehet, hogy már nincs ott a tank.
Szovjet kultúrház romjai – Ladával. Jól látszik a vörös csillag és talán a címer (vagy Lenin?) hűlt helye.
Balra a kultúrház romja, aztán lakóépületek. Most lehetett videókat látni arról, ahogy a várost elfoglaló azeri katonák ezen erkélyek valamelyikén teáznak. Az elmenekült örmények lakásában. Az előző háború előtt túlnyomórészt azeriek laktak itt, ők akkor menekültek el. 1920-ban pedig az akkori lakosság felét kitevő örményeket gyilkolták le, illetve űzték el innen.
Az előző kép jobbszélén már látható volt Susa nagymecsete, a felső Govhar Aga mecset. 1768 és 1885 között épült. Emlékeztetőül: a kép 2015-ben készült. Éppen tavaly, 2019 októberében adták át felújítva. Érdemes mostani képeket keresni róla a neten. A restaurálást a hegyi-karabahi (tehát örmény) kormány rendelte meg, iráni szakértők bevonásával. Az azeriek kritizálták a felújítást, mert az nem utal a mecset azeri múltjára. A napokban lehetett olyan videót látni, amelyen egy azeri katona müezzinként, az egyik minaretből szólította imára a híveket.
Susi/Susa örmény keresztény katedrálisa. 1868 és 1887 között épült. Az 1920-as pogromban elpusztították az örmény városrészt, amelynek a központjában állt. A szovjet időkben gabonaraktárnak és garázsnak használták. 1998-ban felújították.
A 2020. október 8-án kétszer is azeri találat érte.
Ezt a vízumot ragasztották be a sztepanakerti külügyminisztériumban az útlevelembe. Az emlékbe hozott ital sokáig megvolt, csak kiemelt (és bátor) vendégek kaptak belőle.
1967-ben állították. A hegyi-karabahi örmény párt ábrázoló emlékmű hivatalos elnevezése “Mi vagyunk a hegyeink”. Leginkább viszont tatik-papik, vagyis nagymama-nagypapa a közkeletű neve.
Kívánjuk a legjobbakat mindenkinek Karabahban!
