Háborús helyszíneken jártam Vietnámban
Háborús helyszínek jönnek. Az egykori Észak- és Dél-Vietnámot elválasztó demilitarizált zóna (DMZ) a franciák 1954-es kiűzését követő genfi egyezmény és az 1975-ös kommunista győzelem, az ország egyesítése közötti időszakban állt fenn. Hasonlóan a két Korea közötti, ma is létező sávhoz, ahol közel három éve jártam. Folyt. köv.
Ahogy egy korábbi posztban volt szó róla, előző este egy amerikai veteránnal, “Doc”-kal söröztünk. Közvetlenül ez előtt sikerült találni a neten egy helyi vezetőt, aki vállal túraszervezést a DMZ-be.
Ő az. A Yoda mesterre erősen emlékeztető Duy. A háború idején középiskolás és egyetemista volt a déli Hue városban.
A háború idején többszintes alagútrendszert vájtak itt az agyagba a helyiek (valószínűleg külső segítséggel, bár ezt vehemensen tagadta a vezető), hogy elkerüljék az amerikai bombázást és ágyútüzet.
A háború idején természetesen álcázták.
A növényzet már nagyon hasonlatos az amerikai háborús filmekből ismertre.
Kissé bizarr az angol nyelvű felirat.
Az egyes járatok 10, 15, illetve 23 méter mélyen fekszenek.
A terület egyébként tele van bombatölcsérekkel.
A kisöreg úgy hasított a járatokban, hogy nehéz volt követni.
Persze ő mindenhol ki tudott egyenesedni. Én kevésbé.
Az egész alagútrendszerben mintegy 300-500-an laktak. Volt fegyverraktár, zuhanyzó, szülőszoba és filmvetítésre is alkalmas terem.
Egy közeli szigeten volt az északiak egyik fontos fegyverraktára. Ezért is nehezen tartható, hogy ez a föld alatti város csak a civilek menedékeként szolgált volna.
A távolban az északi zászlórúd, az előtérben, pedig a déli .. helye. Ahogy Duy mondta: “nem kell mindent újjáépíteni”.
A következő részben a Khe Sanh-i amerikai támaszpontra látogatunk, ahol a háború legnagyobb nyílt csatája zajlott 1968-ban.
