Anyukája, Mavljuda sok helyi finomsággal, rizses-répás-húsos plovval és szomszával, hússal töltött tésztával, édesapja, Komilzson pedig sok vodkával kínált.
Pár pohár elteltével Komilzson megemlítette, hogy neki Magyarországról “kapitan Tenkes” jut eszébe, imádta a hatvanas években készült magyar sorozatot.
Az egész Szovjetunióban – a Fergana-völgyben is – kiürültek az utcák, az emberek a munkából, sportolásból egyenesen hazarohantak, amikor a Zenthe Ferenc által alakított Eke Máté az aktuális epizódban a szovjet tévében is újra nekiállt labancot gyepálni.
Felvetettem, hogy minden bizonnyal az interneten is megtalálható a sorozat. Az okostelefonján szélsebesen navigáló anyuka-nagymama, Mavljuda gyorsan meg is találta – ráadásul orosz hangalámondással szervezkedő kurucokkal.
Komilzsonnak könny szökött a szemébe.
Ami azt illeti, nekem is. A Tenkes kapitánya – főleg nagypapámtól kapott könyvként – nekem is nagy kedvencem volt – igaz, a film készítése után nagyjából huszonöt évvel.
Nehéz lenne azt állítanom, hogy számítottam arra, hogy Taskenttől többszáz kilométerre keletre, egy üzbég vodkás vacsorán Zenthe Ferenc Taki bácsi-kori portréját fogom keresgélni a mobilomon, a hajdani magyar kulturális expanzió halványodó emlékének megidézésére.
Maftuna másnap azt írta, rég látta ennyire boldognak az édesapját.
Hazatérésem után egy antikváriumban megvettem Örsi Ferenc könyvének hatvanas évekbeli kiadását, pár hete pedig egy budapesti képeslap és rövid ajánlás kíséretében elküldtem Üzbegisztánba.
Maftuna azt írta, apukája volt otthon, amikor jött a postás. És nagyon örült.
Büszke lehet magára az a filmkészítő, aki 54 év után, 5000 kilométerrel odébb is ennyi örömet tud okozni.