Ez itt a Moson vármegyei Szentmiklós jobbágyösszeírása 1844-ből.
Az oldal tetején Perger István. Ő a szépapám, vagyis ötödik egyenesági felmenőm. Apám apjának az apjának az apjának az apja.
A pesti forradalmi országgyűlés a táblázat elkészülte után négy évvel, 1848 áprilisában mondta ki a jobbágyok terheinek eltörlését.
De mik voltak ezek a terhek? Hány napot kellett robotolni, és hány csirkét kellett adni a földesúrnak?
És vajon találkozott-e szépapám Széchenyi Istvánnal, aki amúgy főleg udvarolni járt Szentmiklósra?
Sokan hajlamosak a régi időkön nosztalgiázva magukat előkelő nemes úrként, grófkisasszonyként, esetleg gazdag városi polgárként a múltba vizionálni, közelebb állunk viszont a realitáshoz, ha a saját őseink életéből indulunk ki.
A mai magyar népesség legalább 90 százalékának felmenői vagy azok jelentős része pedig elsősorban paraszti életmódot folytatott a 19. században és onnan visszefelé. (Ennek fényében is minimum érdekes a „paraszt” szó elterjedt használata a buta, bunkó, primitív szinonímájaként. Én a magam részéről kikérem magamnak.)
Amint ebből a dokumentumból látható, a szépapámnak 1844-ben 6/8-nyi jobbágytelek után állapították meg a szolgáltatásait, vagyis nem tartozott sem a gazdagabb, egésztelkes vagy többtelkes jobbágyok, sem a jobbágytelek nélküliek, a zsellérek közé. A zsellérek a korszakban már az agrárnépesség többségét adták, és nyomoruk még sok tragédiához vezetett a 20. században is.
A nyilvántartás szerint tehát Perger István gazdának a földje után évi 50 napot kellett dolgoznia a földesúr – történetesen Zichy gróf – javára. Ahogy olvasható, külön szerződés alapján „elengedtetett” 17 és fél nap az amúgy általános szabályhoz képest.
Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete (innen jön a latinosított urbariom, vagy urbárium szó) még telkenként 52 nap igás („marhás”, vagyis állati erővel végzett), vagy 104 nap kézi (vagy ahogy itt olvasható: „gyalog”) robotot írt elő, és már ez is enyhítésnek számított az azt megelőző, rendezetlen viszonyokhoz képest.
Mielőtt az 52 vagy akár 104 napnyi munkát a mai, sokkal több munkanaphoz viszonyítanánk, érdemes megjegyezni, hogy a földesúrnak végzett ingyenmunka csak a kötelezettségek egy részét tette ki. A jobbágy által megtermelt termények egytizedét is hagyományosan a földesúr kapta (ezt hívták kilencednek, latinul nonának), egy másik tizedét pedig az egyház (ezt hívták tizednek, latinul decimának, magyarosan dézmának vagy dézsmának). A földesúrnak kötelező módon egyéb „ajándékokat” is kellett adni.
Az 1791-es szentmiklósi urbariom szerint a telekkel rendelkező jobbágy évi egy forint arendát (haszonbért) fizetett a földhasználatért, emellett pedig még ezekkel jött a földesúrnak: „tözre való fa”, „fonyás”, telkenként egy itze (egy pozsonyi icce 0,84 liter) „ki fözött vaj”, kettő „kappany”, kettő „csérke” és 12 tojás.
Ezeket a juttatásokat később beépítették a munka- vagy fizetési kötelezettségbe. Ez történt a „hosszu fuvar” teljesítésével is. Amint látszik, szépapám fuvarozási kötelezettségét már átszámolták két és fél nap robotra.
A jobbágytelekkel nem rendelkezőknek, vagyis a zselléreknek két kategóriájuk volt. A házzal (és hozzá kis kerttel) rendelkezők, vagyis házasok, illetve a házatlanok. Az előbbiek évi 18 nap kézi szolgálattal tartoztak a földesúrnak, az utóbbiak 12 nappal. Érdekesség, hogy a házatlan zsellérek 1791-ben egyszerűen „lakósok” cím alatt szerepelnek a nyilvántartásban.
A mai viszonyokkal való összehasonlításnál arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy eközben a nemesek pontosan nulla adót fizettek, vagyis nem volt közteherviselés. Ma azért kicsit más a helyzet.
Talán még ennél is súlyosabb szempont, hogy a jobbágyok, különösen pedig a zsellérek tömegei előtt szinte teljesen el volt zárva a felemelkedés, a társadalmi mobilitás és – kevés kivételtől eltekintve – a szabad költözés lehetősége. A paraszti sorból való kitörésre minimális volt az esély még a legokosabb, legtehetségesebb gyerekek számára is.
(Nem rabszolgák, de szolgák, alávetettek, jogfosztottak voltak, és – ma már lehet, hogy ezt sem árt hozzátenni – ugyanolyan fehérek, mint az uraik. Ha már itt tartunk, rabszolgának párszáz évvel korábban hurcolták el az elődeiket, elődeinket. Százezerszám, az Oszmán Birodalom minden szegletébe. Például az itt, a korábbi posztokban többször tárgyalt mohácsi csata után közvetlenül és az azt követő 160 évben rendszeresen.)
1848 talán legnagyobb vívmánya éppen a hatalmas, alávetett jobbágytömeg felszabadítása, a számukra történő esélyteremtés volt.
De hogy jön ide Széchenyi?
Az itt látható szentmiklósi összeírásnál tíz évvel korábban, 1834-ben halt meg a földesúr, Zichy Károly mosoni főispán. Az ő felesége volt Seilern Crescence, akibe már bőven a szomorú esemény előtt reménytelenül szerelmes lett Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” epitheton ornans akkor még csak várományosa. Nem véletlenül járt többször is a lébény-szentmiklósi Zichy-kastélyban.
Talán a szépapám is látta Széchenyit. És talán az itt élő jobbágyok helyzetének ismerete is indította arra a grófot, hogy fellépjen a korszakban már tökéletesen elavult gazdasági rendszer megváltoztatásáért, a földesúri terhek örökös megváltásáért, a jobbágyok felszabadításáért (és persze a földesurak hitelképességének megteremtéséért) is.
Az 1848. március 15-én kezdődött forradalom követeléseit az áprilisi törvények fordították le jogi nyelvre. A rendelkezések pedig bőven túlmentek Széchenyi elképzelésein a jobbágykérdésben is.
A pesti országgyűlés az 1836-ban elfogadott önkéntes örökváltság (Széchenyi ezt támogatta) után kötelező örökváltságot szavazott meg. Vagyis nem a földesúr és a jobbágy megegyezésének kérdése, hanem kötelező aktus lett az úrbéri viszonyok felszámolása.
1848. évi IX. törvénycikk értelmében „az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések, e törvény kihirdetésétől fogva örökösen megszüntetnek.”
Cserébe a törvényhozás kimondta, hogy „a magán földesurak kármentesitését, a nemzeti közbecsület véd-paizsa alá helyezi”, vagyis az állam majd kifizeti az urakat. Nos, az örökváltságból ez a „váltság” végül elmaradt.
A földesurak teljes kártalanítása nem ment végbe, és a jobbágyság végleges megszüntetése is egy 1853-as császári pátens következénye lett. A magyar történelem sok paradoxona egyikeként a forradalmi követelést a forradalmat eltipró Habsburg abszolutizmus hajtotta végre.
Az 1848. áprilisi XIII. törvénycikk kimondta az egyháznak fizetendő tized eltörlését is, szintén jelentősen könnyítve a parasztság életkörülményein.
Lemaradt még egy happy ending: Zichy Károly gróf halála után Széchenyi István elvette az addigra már hétgyerekes Crescence-t. Az esküvő Budán volt, a krisztinavárosi templomban, 1836. február 4-én. Három közös gyerekük született: Béla, Ödön, Júlia.
A szentmiklósi Perger Istvánnak pedig Makkos Terézia nevű feleségével hat: Ágnes, János, Imre, Pál, István és Gáspár.
Imre a családi legendárium szerint 1849 júniusában gyerekként látta a közelben zajlott csornai csatát, amikor Kmety György honvédei megfutamították a császári sereget. Azért valószínűbb, hogy csak katonákat látott, nem az ütközetet. Mindenesetre az ő Perger István nevű fia lett a dédapám. De ez már egy másik történet.
———
Az eredeti dokumentumok másolatát a Hungaricana online adatbázisban találtam. Nagyon ajánlom mindenkinek a böngészést.
Ez itt Mosonszentmiklós urbáriuma:
https://archives.hungaricana.hu/hu/urberi/view/moson-szentmiklos/?document=1&pg=0&bbox=-1804%2C-3732%2C4284%2C-157
