Szíria amióta legutóbb posztoltam

Szíria.

Amióta legutóbb posztoltam – nem tőlem tudjátok meg -, megbukott az Asszad-rezsim, amely 1970 óta volt hatalmon Szíriában. Hafez 1970 és 2000 között, fia, Basar (Bashar) pedig 2000-től mostanáig volt az ország vezetője, gyakorlatilag diktátora. Az útifilmem további részeiben lesz még hozzájuk kötődő téma bőven. (Így például egy az 1973-as, Izrael elleni háborúra emlékeztető múzeum, amelyet Észak-Korea épített a szír népnek.)

Az utóbbi napokban a sajtó sokat írt, és sokan beszéltek már Szíriáról. Szeretnék itt pár szempontot felvetni, a teljesség igénye nélkül. Egyfajta előzetesként is a youtube-on futó Szíria-sorozatom további epizódjai elé.

Nem vitás, hogy az Asszad-uralom egy brutális elnyomó rezsim volt. Emlékezhetünk vegyi fegyverek bevetésére a polgárháború idejéből, törvénytelen kivégzésekre, etnikai-vallási alapú népirtásokra, most pedig láthattuk a felszabadított börtönökben felvett, elborzasztó képeket.

A sokakat a maga ellenségévé tett, elnyomó rezsim megdöntése ugyanakkor nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy következő állapot automatikusan csak jobb lehet. Láttunk már ellenpéldákat Irakban, Líbiában, és még bőven sorolhatók más esetek is. Különösen ritkán esik meg olyan, hogy egy változás, – ha tetszik, rendszerváltás – mindenki számára egységesen jobbat, vagy egységesen rosszabbat hozzon a korábbi helyzethez képest. A kritikátlan hurráoptimizmus nem feltétlenül indokolt. 

Most mindenesetre sorra érkeznek a hírek a legyőzött szír hadsereg tagjainak (vagy éppen Asszad véres kezű unokatestvérének) kivégzéséről, az “iszlám állam” nevű szervezet mozgolódásáról, az USA által támogatott, kurd vezetésű “szíriai demokratikus erők” (SDF) és a törökök által támogatott, “szíriai nemzeti hadsereg” (SNA) elnevezésű arab erők heves összecsapásairól.

A most megbukott rezsim bázisa a lakosság mintegy 10%-át kitevő alavita kisebbség volt. Ez a síita iszlámból kivált egyik muszlim felekezet. Alavita az Asszad-család, és a számarányuknál jóval nagyobb szerepük volt az alavitáknak az eddigi kormányzatban, valamint a hadseregben is. A lakosság túlnyomó többsége szunnita muszlim, de vannak iszmailita és tizenkettes síiták (ez utóbbi az iráni államvallás) is, valamint például nem muszlim drúzok és jazidik is.

A lakosság 10%-a különféle keresztény felekezetekhez tartozik. Európai szemmel nehéz is elképzelni ezt az ősi sokféleséget. Hasonló érzésem volt korábban Libanonban és Irakban is. Élnek itt görög, szír és örmény ortodoxok, keleti asszírok, valamint a pápa főségét elismerő görög, szír és örmény katolikusok, maroniták, káldok, továbbá különféle protestáns felekezetek tagjai. A keresztények száma összességében – akárcsak például Irakban és Libanonban – jelentősen megcsappant, különösen az utóbbi évtizedek háborús viszonyai között. (Bár ma már kevesen gondolnak ebbe bele, az iszlám hódítás előtt a mai Szíria – akárcsak a mai Törökország, Libanon, Líbia, Palesztina, Egyiptom stb. – keresztény többségű terület volt. Idáig viszont – ellentétben Spanyolországgal, Portugáliával, vagy éppen Magyarországgal – nem ért el a visszahódítás és vele a keresztény többség.)

És ez csak a vallási (illetve etnovallási) metszet. Az arabokon túl él az országban mintegy 10% kurd, valamint asszírok, cserkeszek, örmények, turkománok és még számos más népcsoport is.

 Nagy kérdés, hogy hogy alakul a sok etnikai vagy vallási kisebbség – vagy éppen amiről most kevés szó esik: általában a nők – helyzete egy olyan országban, amelyet az iszlamista Al-Kaida helyi szervezetéből, az Al-Nuszra frontból átalakult Hajat Tahrir As-Sam (Hayat Tahrir Al-Sham – HTS) vezet, amelynek a soraiban sok külföldi iszlamista is megtalálható. Ez a szervezet tört ki dél – Hama, Homsz és Damaszkusz – felé Idlib városból, és vált a mostani forradalom vezető erejévé.  

A HTS élén álló emír – most pedig praktikusan az új Szíria de-facto vezetője – Abu Muhammad al-Dzsolani (Julani) mindenesetre most a megbékélést és a kisebbségek védelmét hirdette meg, sőt az imázsváltás jegyében a Golán-fennsíkra utaló mozgalmi neve helyett a születési nevét – Ahmad as-Sara (al-Sharaa) – kezdte újra használni. Nemrégiben éppen az egyik korábbi részben bemutatott damaszkuszi Omajjád-mecsetben mondott beszédet.
A helyzet összetettségét jelzi, hogy az új vezető fejére az őt terrorista vezérként számon tartó USA korábban 10 millió dolláros vérdíjat tűzött ki.

Egy stabil, belharcoktól mentes, szomszédaival barátságban lévő Szíria fontos lenne a tágabb térség stabilitása szempontjából – és különösen az lenne Európa számára.

Ez lehetővé tehetné többmillió Európában befogadott szíriai jelentős részének visszatérését is. Az elmúlt napokban az általuk Európa számos városában megrendezett demonstrációk méretéből is látható volt, milyen mértékű is a jelenlétük, amely – más nemrégiben érkezett migránsok jelenlétével együttesen – nem egy európai országban a kormány megreccsenéséhez, politikai-társadalmi destabilizációhoz, a pártrendszer gyökeres átalakulásához járult már hozzá. (Nem beszélve a Szíriából menekülőket első lépésben fogadó Törökországtól való megnövekedett európai függőségről.) Nem véletlen, hogy máris számos európai ország függesztette fel a Szíriából érkezők menedékkérelmének elbírálását, sőt több fővárosban visszatelepítési programon kezdtek el dolgozni. 

Persze a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Nem mindenkinek érdeke egy erős és teljesen önálló Szíria. Sőt.

Úgy tűnik, Törökország nagyot nyert az elmúlt hetek eseményeinek köszönhetően: Ankara által támogatott erők foglalták el Szíria nagy részét, és visszaszorították a törökök számára mindig problémás kurdokat is, török légi és egyéb támogatás mellett. Mindeközben az ország egyes északi területeit továbbra is Törökország tartja megszállva. Ezzel az ország biztonsági és befolyási övezete is jelentősen kiszélesedett, valamint tekintélye is megnövekedett. 

Nagyot veszített viszont Oroszország, amely korábban az Asszad-rezsim védelmében avatkozott be, és brutális eszközöket sem kímélve segítette például Aleppó visszafoglalását a felkelőktől. (Egyúttal éles helyzetekben tesztelte a haditechnikáját, taktikáját, és rengeteg, később Ukrajnában bevetett katonát képzett ki.) Nem véletlenül volt látható szerte az országban egymás mellett a szír és az orosz zászló, valamint a két vezető, Basar al-Asszad és Vlagyimir Putyin képe, ahogy ez jól látszik az útifilm több epizódjában is. A 2015-ös orosz beavatkozás egyik fő oka pedig éppen az volt, hogy megmaradjon Oroszország “meleg tengeri kikötője” az alavita többségű szír tengerparton, Tartuszban, illetve a Hmeimim légibázis Latakiában. Nagy kérdés, maradhat-e most az orosz flotta Tartuszban. Nem valószínű, hogy az ország keleti részén még mindig több támaszpontot is fenntartó (és a kurdokat is támogató, Izraellel szoros szövetségben álló) USA ettől túlzottan boldog lenne. Az mindenesetre nem várható, hogy a későbbi utazók is kiránduló orosz katonákkal találkoznak majd, mint én a keresztény többségű Maalúlában.

Egy másik nagy vesztes mindenképpen Irán, amely a megbukott rezsim egyik fő katonai-gazdasági-erkölcsi támogatója volt, és amelynek a Szírián (valamint a síita többségű Irakon) keresztül a libanoni, szintén síita Hezbollah által ellenőrzött területekig terjedő “folyosója” most hirtelenjében összeomlott (nem beszélve a nem síita, de Irán által támogatott Hamászról, amely erősen meggyengült Gázában a több mint egy éve Izraellel vívott háborúban). Az Asszad-kormányzat bukása tehát nem túlzottan erősíti az amúgy is komoly gazdasági problémákkal, súlyos belső politikai feszültségekkel küszködő, továbbá Izrael által az utóbbi időben katonailag is többször megleckéztetett, elöregedő és megfáradt vezetésű, nem mellesleg soknemzetiségű Iráni Iszlám Köztársaságot.A nemzetközi jogilag Szíriához tartozó Golán-fennsíkot 1967 óta megszállás alatt tartó, 1981-ben pedig egyoldalúan bekebelező Izrael eddig is rendszeresen hajtott végre légicsapásokat Szíriában – például iráni “katonai tanácsadók”, vagy Hezbollah-harcosok, illetve logisztikai központok ellen -, most viszont sokkal magasabb fokozatba kapcsolt. A káosz napjaiban gyorsan elfoglalta a Golán-fennsík korábban szír ellenőrzésű “túloldalán” kiépített és a széteső szír hadsereg által elhagyott állásokat, sőt pár a demilitarizált zónán kívül eső falut is, mielőtt azok az új kormányzat kezére kerülhettek volna. Eközben pedig szerte az országban számos légicsapásban, sziszematikusan számolja fel a szír légierőt, légvédelmet, hadiflottát, kikötőket, lőszerraktárakat, fegyvergyárakat.És meg egy nagy kérdőjel: 

Az USA jelenleg is bázisokkal rendelkezik az ország keleti részén, a következő elnök, Donald Trump viszont tulajdonképpen szíriai érdektelenségéről nyilatkozott. Azért ezt sem eszik ennyire forrón…
És ez mind még csak a bemelegítés.

A lényeg: senki ne gondolja, hogy Damaszkusz elestével vége a történetnek. Éppenhogy most kezdődik el egy új történet. Amelyben persze a korábbi cselekményt szövik tovább, nem is világos még, hogy kik.

Az útifilmsorozatom további részeiben:

🎬 Megmutatom még a mostani fordulat előtti Aleppót, amely a világ egyik legősibb városa. (Vajon melyik 1848-49-es szabadságharcos tábornokunk szolgálta itt az oszmán birodalmat?)

🎬 Ellátogatunk Palmyra ősi városába, amely a világ egyik legépebben megmaradt római települése. Megmutatom, milyen pusztítást végzett itt az “iszlám állam”, hogy néz ki a szétvert, kirabolt múzeum, illetve a háború idején tömeges kivégzések helyszíneként használt római színház. De azt is látni fogjuk, milyen lenyűgöző lehetett egykor ez a város.

🎬 Aztán lesz szó Hamáról, Homszról, az ottani pusztításról, újjáépítésről, a keresztények sorsáról.

🎬 Ellátogatok egy római erődből kialakított keresztény kolostorba, ramadáni menüt fogyasztok, és észak-koreaiak által épített háborús múzeumot is látunk majd.

🎬 És persze visszatérünk a korábbi epizódban már említett, titokzatos keresztes lovaghoz, II. András király nagyapjához.

🎬 Aztán egy nagy (páli) fordulattal véget ér a damaszkuszi út.

Az epizódokat megtaláljátok a videómegosztó csatornámon.

🙋‍♀️ Kérlek, iratkozz fel a csatornára, ezzel is támogatva a hasonló útifilmek készítését.