Karaganda: nyomasztó poszt a Gulag maradványaival

Karaganda és környéke: egykori német többségű város a szovjet kazah pusztában, a Gulag maradványai és magyar hadifoglyok sírja. Valamint a világ egyik legnagyobb acélműve, ahonnan Nazarbajev karrierje indult. Az átlagosnál kicsit nyomasztóbb poszt az utat záró asztanai előtt.

A ma félmilliós várost az 1930-as években alapították.

Dolinka, a karagandai központú kényszermunkatábor-szigetrendszer, a KARLAG egykori igazgatási épülete. Ma múzeum. A harmincas és ötvenes évek között összesen mintegy egymillió kényszermunkás élt a Gulag (“Javítómunka-táborok Főigazgatósága”) Karaganda környéki táboraiban.

A múzeum bemutatja az egykori körülményeket. Itt egy kihallgató tiszt. Az ide deportáltakat szörnyű állapotok fogadták. Errefelé nem ritka a télen mínusz negyven, nyáron plusz negyven fok. Nem volt megfelelő szállás, ruházat, élelmezés, orvosi ellátás, a munkakörülmények pedig szörnyűek voltak, különösen a bányákban. Főleg a háború alatt és közvetlenül utána nagyon magas volt a halálozási arány.

Valójában ennél sokkal rosszabb állapotok voltak. Nem szép nagy téglaépületekben tartották a foglyokat, és ilyen fűtőtestek sem voltak.

Hitelesebb lett volna egy egykori barakkban berendezni ezt a kiállítást.

Dolinka faluban ma is több ilyen egykori, mára felújított és lakott barakk található.

Karagandától délre. Tömegsír Szpasszk falu mellett.
A kerítés vonalából látszik, mekkora területen fekszenek a sírok. Számos országból és a Szovjetunió legkülönbözőbb területeiről deportáltak ide tömegesen hadifoglyokat és olyan embereket, akiket a kommunista rendszer az ellenségének tekintett. Sok ország emlékköve áll itt.
Ez az itt raboskodott és meghalt magyar hadifoglyoké.

Sajnos nem találtam adatot arról, hogy hány magyar nyugszik itt.

Pedig a kép készítésekor még messze nem a temető túlsó végében álltam.
A tömegsír hatalmas területén csak a német hadifoglyok közül több mint 5000 nyugszik itt.
Az emlékművek megemlékeznek többek között ide temetett lengyel, cseh, szlovák, román, török, koreai, japán, orosz, ukrán, észt, lett, litván, kirgiz, francia és olasz halottakról is.

Karaganda területén született Nurken Abdirov, a Szovjetunió hőse. A történet szerint a sztálingrádi csata idején találatot kapott gépét egy német hadoszlopba vezette.
Érdekesség, hogy a negyvenes években a frontvonal közeléből ide telepített volgai németek (majd a német hadifoglyok) miatt Karaganda kb. 70 százalékban német lakosságú volt. A rendszerváltás idején közülük mintegy 100 ezren vándoroltak ki innen Németországba.
Ma a város nagyjából fele-fele arányban kazah, illetve szláv (orosz-ukrán) lakosságú.

Karaganda és környéke az egész Szovjetunió egyik legfontosabb szénbányászati központja volt. Ez itt a bányászok dicsőségét hirdető szobor.

Itt, a helyi “vállalkozóknál” lehet fuvart intézni például az innen mintegy kétórás útra fekvő fővárosba, Asztanába/Nurszultánba. A végül kiválasztott sofőr előleget kért, hogy le tudja adni belőle a sápot a kamangyírnak, vagyis a “parancsnoknak”.

Látni kellett a világ egyik legnagyobb acélgyárát. Még japán hadifoglyok kezdték építeni az ötvenes években, ma az indiai-luxemburgi ArcelorMittal, a világ legnagyobb acélkonszernje tulajdona.
Mintegy 17 ezren dolgoznak itt, a nyolcvanas években 41 ezer volt a létszám.
Itt, a temirtaui acélműben dolgozott karrierje kezdetén a nemrég hivatalosan visszavonult kazah vezető (“elbaszi”), Nurszultan Nazarbajev is.
Még egy nyelvi érdekesség: a vas kazahul temir (törökül demir), mongolul tömör.

Visszaérkezünk Asztanába, ahol a nagy kazah kört (kis kirgiz kitérővel) elkezdtük. Jön még tehát egy búcsúposzt a fővárosból, aztán másfelé tekintünk.

MEGOSZTÁS